A hangsúlyok eltolódását – vagy utólag majd esetleg paradigmaváltásként értékelhető szemléletváltozást – a következő tényezők okozzák.

A már tapasztalható változások tükrében nyilvánvaló, hogy a kertvárosi, és azon belül is mindenekelőtt a családi házas, lakhatási forma felértékelődik a szó mindenféle értelmében. Ugyanis ez az a beépítési mód, amely a városi életkörülmények szempontjából a lehető legbiztonságosabb otthont biztosíthatja a városlakóknak a jelenlegi járvány és az esetlege későbbi hasonlók idején. A tudományos közlemények tükrében nem lehet kétséget kizáróan állítani, hogy hasonló, netán súlyosabb járványok nem fognak visszatérni a későbbi évek, évtizedek folyamán a globális felmelegedés következményei miatt. Ebből pedig az óvatosság kartéziánus elve szerint az következik, hogy számítani kell rájuk. Ha pedig számítani kell rájuk, célszerű településfejlesztési és településrendezési szempontból megvizsgálni a kertvárosok – saját kerttel rendelkező családi házakkal és kistársasházakkal, társasházakkal – beépített városi területek problematikáját és neuralgikus kérdéseit, hiszen városi civilizációnk fenntarthatóságának egyik meghatározó jelentőségű eleméről van szó. Mint ahogy később látható lesz, éppen a fenntartható urbanizáció szempontjából körvonalazódik néhány, remélhetőleg látszólagos, komoly dilemma.

A problémákat okozó tényezők és a neuralgikus kérdések kifejtéséhez, és megértéséhez azonban mindenekelőtt fel kell villantani a kertvárosok – tágabb értelemben a szuburbiák – létrejöttének folyamatát. Az egyik legfontosabb szakmai alapismeret ezzel kapcsolatban az, hogy a szuburbanizáció jelensége nem az utóbbi egy két évszázad és az ipari forradalom, illetve az ahhoz kapcsolódó globális átalakulások terméke, mint ahogy azt tévesen állították, illetve állítják egyes regionális tudományi, illetve geográfiai szerzők Magyarországon az 1980-as évek óta, akiknek egyéb tudományos érdemeit ez a kis tévedés nem csökkenti. A szuburbanizáció évezredekkel ezelőtt kialakult jelenség, ami Európában több mint fél évezrede jelen van, és fontos történelmi tényező volt azon az úton, amely olyan korszerű fogalmak, szakmai és tudományos tevékenységi területek, gyakorlatok és elméletek megszületéséhez vezetett bő másfél évszázaddal ezelőtt, mint az urbanizáció és az urbanisztika.

Ennek a jelenségnek a globális súlyában – mint magának a városi jelenségnek a jelentőségében – ugrásszerű változást hoztak Európában és Amerikában, majd ezzel összefüggésben az egész világon az ipari forradalomnak, és az ezzel járó társadalmi és gazdasági változásoknak a hatásai az 1850-es évektől kezdve. Ezt a változást érzékelte a földrajztudomány és a múlt század utolsó negyedében megszületett magyarországi regionális tudomány is. Ennek az átalakulásnak jelentős mérföldköve figyelhető meg Franciaországban a III. Napóleon korszakában és támogatásával a Párizs melletti Le Vésinet kertváros 1860-as években elkezdődött megépítésével, majd még nagyobb hatással Ebenezer Howard kertvárosi mozgalmának XIX. század végi elindulásával és a XX. század első négy évtizedében bekövetkezett kibontakozása és terjedése során elért eredményekkel.

De ugyanez a kultúra és korszellem táplálta a gyarapodó budapesti nagypolgárság kiáramlását is a zsúfolttá váló pesti VI. és VII. kerületi nagypolgári lakásokból a Rózsadomb urbanizációja során az első budai villanegyedekbe a XIX. század és a XX. század fordulóján. A másik oldalon ugyanez a korszellem mozgatta a kertvárosi, illetve családi házas munkáslakás-építéseket a születő modern építészet szociális problémákra érzékeny műhelyeinek tevékenysége során és az európai országok – köztük Magyarország – szociális, illetve munkáslakás-építési politikájának kialakítása és megvalósítása során. Mindez olyan természetes módon áthatotta a közgondolkodást, hogy a kertvárosok fejlesztésének szándéka, és a szennyezett levegőjű városokból a népesség kertvárosokba történő áramlásának az elősegítése kifejezett közpolitikai állásfoglalásokban, és szakmai iránymutatásokban is megnyilvánult, amint arra például szolgálnak a VÁROSFEJLESZTÉS, VÁROSRENDEZÉS, VÁROSÉPÍTÉS, címmel a frissen hatályba lépett 1937: VI. törvénycikk alkalmazásával kapcsolatban, a  korszerű közszolgálat elősegítése érdekében szervezett közigazgatási továbbképző tanfolyam egyes előadásai is.

A kertvárosok és a jellemzően családi házas beépítésű városi területek létrejöttét tehát már a II. világháború előtt szorgalmazta a magyar állami várospolitika, és bizonyos módosulásokkal ezt folytatta a maga módján, a korábbitól teljesen eltérő politikai, jogi, társadalmi és gazdasági keretek között a II. világháború utáni állami településpolitika is. A felvázolt folyamatnak az eredményeként jöttek létre, a szuburbanizáció több évezredes jelenségének integráns részeként, azok a mai magyarországi kertvárosi városrészek városaink közigazgatási határain belül, amelyek az eddigiekben sok tekintetben a településfejlesztés és a településrendezés egyfajta mostohagyerekeiként fejlődtek, pozitív értelemben nemigen kerültek a figyelem középpontjába, amelyeket – közvélemény mentális térképén elfoglalt helyük presztízsének vélt vagy valós állapotát tükrözve – maguk a lakóik és önkormányzati képviselőik is gyakran a „peremkerület” nem igazán pozitív felhangot sejtető elnevezéssel neveznek meg.

Márpedig, a fentiekben jelzett kihívások azt jelzik, hogy elérkezett az idő ezeknek a peremkerületeknek a teljes rehabilitációjára, visszatérve azokhoz az egyetemes értékekhez, amelyek azokban az alapvető jelentőségű településfejlesztési és településtervezési megközelítésekben nyilvánultak meg, amelyek a franciaországi és angliai példák hatására a XX. század első felében Magyarországon is elindították a kertvárosok létesítésének kibontakozását.  Ehhez a megújuláshoz és az operatív településfejlesztés tervezési és megvalósítási eszközeivel történő megújításhoz, azonban először alaposan meg kell vizsgálni, miben is állnak azok a bizonyos fentiekben jelzett problémák és neuralgikus kérdések. Ennek a vizsgálatnak a következő lépése fog megtörténni a jelen cikksorozat következő cikkében.

Budapest, 2020. november 22.

Dr. Bajnai László

Tudományos főmunkatárs Nemzeti Közszolgálati Egyetem

Vezérigazgató Városfejlesztés Zrt